Leírás
„A kalauz azonban felriasztja.
– Jegyeket kérek!
– Most válik el! – gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét.
– Az enyém s a feleségemé!
A kalauz a halott arcába világít lámpájával és megremeg.
– Alszik! – válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang.
A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát és a jegycsípővas beleharap a halott jegyébe is.”
Íme, a magyar novellairodalom egyik legszebb, legmegrázóbb, katartikus jelenete Nyirő József tollából. Elárulhatjuk: a Kopjafák nem szűkölködik ehhez hasonló jelentekben. Nyirő ebben az életművében is kiemelkedő jelentőségű, olvasmányként pedig lebilincselő kötetben ugyan a székely temető kopjafáit faggatja letűnt korok hajdani embereinek sorsáról, de valójában nagyon is az élők számára keresi a zűrzavaros idők „buja növényzetében” a jövendőbe vezető utat. Sokat elmond jelenünkről, hogy e kutakodás – az egyébként időtálló esztétikai hozadékán túl – még ma sem érdektelen számunkra.
